NATO GENDER AND THE MILITARY WOMEN ORGANISING FROM

WITHIN 1ST EDITION KATHARINE A.M. WRIGHT - FULL

ACCESS PDF

[Link]
military-women-organising-from-within-1st-edition-
katharine-a-m-wright/

★★★★★
4.9 out of 5.0 (65 reviews)

FULL ACCESS PDF

[Link]
NATO Gender and the Military Women Organising from Within
1st Edition Katharine A.M. Wright

EBOOK

Available Formats

■ PDF eBook Study Guide Ebook

EXCLUSIVE 2025 ACADEMIC EDITION – LIMITED RELEASE

Available Instantly Access Library

Discover Related Ebooks Now

Italian Women Writers Gender and Everyday Life in Fiction

and Journalism 1870 1910 1st Edition Katharine Mitchell

[Link]
everyday-life-in-fiction-and-journalism-1870-1910-1st-edition-
katharine-mitchell/

Diplomacy and War at NATO The Secretary General and

Military Action After the Cold War 1st Edition Ryan C.
Hendrickson
[Link]
secretary-general-and-military-action-after-the-cold-war-1st-
edition-ryan-c-hendrickson/

The magnetocaloric effect and its applications 1st Edition

A.M. Tishin

[Link]
applications-1st-edition-a-m-tishin/

Women Science And Myth Gender Beliefs From Antiquity To

The Present Screen Reader Compatible Sue V. Rosser

[Link]
beliefs-from-antiquity-to-the-present-screen-reader-compatible-sue-
v-rosser/
Gender Language and Discourse Women Andpsychology 1st
Edition Ann Weatherall

[Link]
andpsychology-1st-edition-ann-weatherall/

Women in Israel Race Gender and Citizenship Nahla Abdo

[Link]
citizenship-nahla-abdo/

Women Catholicism Gender Communion and Authority 1st

Edition Phyllis Zagano (Auth.)

[Link]
and-authority-1st-edition-phyllis-zagano-auth/

Biblical Women s Voices in Early Modern England Women and

Gender in the Early Modern World 1st Edition Michele
Osherow
[Link]
modern-england-women-and-gender-in-the-early-modern-world-1st-
edition-michele-osherow/

Portuguese Women in Toronto Gender Immigration and

Nationalism 1st Edition Wenona Giles

[Link]
immigration-and-nationalism-1st-edition-wenona-giles/
NATO, Gender and the Military

This book examines NATO’s engagement with gender issues through its military
structures.
Drawing on newly declassified NATO documents, this volume provides the
first comprehensive account of NATO’s long-­established engagement with
gender issues. These documents bring to the fore the stories of the NATO
women and ‘gendermen’ who have organised within NATO across the decades
to advocate on gender issues and highlights the continued challenges to pursuing
transformative agendas within resistant institutions. The book argues that NATO
is an institution of international hegemonic masculinity, with gender norms and
values learned by member and partner states through socialisation and the
engagement of a masculinist protection logic. It therefore provides an important
context for NATO’s recent implementation of the Women, Peace and Security
agenda encapsulated in UN Security Council Resolution 1325 and the seven fol-
low-­up resolutions. The volume interrogates how Women, Peace and Security
has mapped on to NATO’s pre-­existing concerns as a global security actor, pro-
viding impetus for further critical knowledge building of NATO which centres
on gender.
This book will be of interest to students and scholars of NATO, Critical
Military Studies, Gender Studies, Critical Security Studies and IR in general.

Katharine A. M. Wright is a Lecturer in International Politics at Newcastle

University, UK.

Matthew Hurley is a Lecturer in Politics at Sheffield Hallam University, UK.

Jesus Ignacio Gil Ruiz was the former Chief of the NATO IMS Office of the
Gender Advisor.
Routledge Studies in Gender and Security
Series Editors: Laura Sjoberg
University of Florida
and
Caron E. Gentry
University of St. Andrews

This series looks to publish books at the intersection of Gender Studies, Inter-
national Relations, and Security Studies. It will publish a broad sampling of
work in gender and security – from private military companies to world wars,
from food insecurity to battlefield tactics, from large-­n to deconstructive, and
across different areas of the world. In addition to seeking a diverse sampling of
substantive work in gender and security, the series seeks a diverse author pool –
looking for cutting-­edge junior scholars alongside more established authors, and
authors from a wide variety of locations and across a spectrum of backgrounds.

Gender and the Genocide in Rwanda

Women as Rescuers and Perpetrators
Sara E. Brown

Gendering Military Sacrifice

A Feminist Comparative Analysis
Edited by Cecilia Åse and Maria Wendt

NATO, Gender and the Military

Women Organising from Within
Katharine A. M. Wright, Matthew Hurley and Jesus Ignacio Gil Ruiz

For more information about this series, please visit: [Link]/

Routledge-Studies-in-Gender-and-Security/book-series/RSGS
NATO, Gender and the
Military
Women Organising from Within

Katharine A. M. Wright,
Matthew Hurley and
Jesus Ignacio Gil Ruiz
First published 2019
by Routledge
2 Park Square, Milton Park, Abingdon, Oxon OX14 4RN
and by Routledge
52 Vanderbilt Avenue, New York, NY 10017
Routledge is an imprint of the Taylor & Francis Group, an informa business
© 2019 Katharine A. M. Wright, Matthew Hurley and Jesus Ignacio Gil Ruiz
The right of Katharine A. M. Wright, Matthew Hurley and Jesus Ignacio
Gil Ruiz to be identified as authors of this work has been asserted by them
in accordance with sections 77 and 78 of the Copyright, Designs and
Patents Act 1988.
All rights reserved. No part of this book may be reprinted or reproduced or
utilised in any form or by any electronic, mechanical, or other means, now
known or hereafter invented, including photocopying and recording, or in
any information storage or retrieval system, without permission in writing
from the publishers.
Trademark notice: Product or corporate names may be trademarks or
registered trademarks, and are used only for identification and explanation
without intent to infringe.
British Library Cataloguing-­in-Publication Data
A catalogue record for this book is available from the British Library
Library of Congress Cataloging-­in-Publication Data
Names: Wright, Katharine A. M., author. | Hurley, Matthew M., author. |
Gil Ruiz, Jesus, author.
Title: NATO, gender and the military : women organising from within /
Katharine A. M. Wright, Matthew Hurley and Jesus Gil Ruiz.
Description: First edition. | Abingdon, Oxon ; N.Y., NY : Routledge,
[2019] |
Series: Routledge studies in gender and security | Includes bibliographical
references and index. |
Identifiers: LCCN 2019002228 (print) | LCCN 2019003987 (ebook) |
ISBN 9780429489495 (Web PDF) | ISBN 9780429952067 (ePub) |
ISBN 9780429952050 (Mobi) | ISBN 9781138593336 (hardback) |
ISBN 9780429952074 (e-book)
Subjects: LCSH: North Atlantic Treaty Organization. | Women and the
military–Western countries. | Western countries–Armed Forces–Women. |
Masculinity–Western countries. | Gender mainstreaming–Western
countries. | Organizational change–Western countries.
Classification: LCC UA646.3 (ebook) | LCC UA646.3 .W75 2019 (print) |
DDC 355.0082/091821–dc23
LC record available at [Link]

ISBN: 978-1-138-59333-6 (hbk)

ISBN: 978-0-429-95207-4 (ebk)
Typeset in Times New Roman
by Wearset Ltd, Boldon, Tyne and Wear
To our long suffering partners.
Contents

List of figures viii

List of tables ix
Foreword x
Acknowledgements xii
List of abbreviations xiv

Introduction 1

1 NATO as an institution of international hegemonic

masculinity 14

2 The long view: situating NATO’s engagement with

women, peace and security 41

3 NATO women and gendermen 70

4 Gendering NATO’s core tasks: collective defence, crisis

management and cooperative security 102

5 Military visions of a gender perspective 129

Conclusion: engaging NATO’s gender story 159

Appendix 1 163
Appendix 2 164
Index 165
Figures

1.1 179th Military Committee in Chiefs of Defence Session, May

2018, NATO HQ, Brussels, Belgium 33
1.2 Conceptualising NATO as an institution of international
hegemonic masculinity 34
3.1 A panel at the Open Conference of the NCGP to mark its 40th
anniversary in 2016. Chaired by Lt. Col. Jesus Ignacio Gil
Ruiz with BrigGen Giselle Wilz, Col. Lone Traeholt, Cdr
S. G. Patricia Flakstad (former Chair of the NCGP
2012–2013), Lt. CDR Giovanna Paris (former Chair-­Elect of
the NCGP 2007–2008), Col. Linda Sheimo (former Chair of
the NCGP 2014–2015) 78
3.2 Brigadier Eileen L. Nolan (UK), Colonel Else Martensen-­
Larsen (Denmark), Major Karaoglan (Turkey), Unknown, and
Lieutenant Colonel M. G. Vallance (Canada) 83
3.3 Major General Harris, front row third from left at the 1995
Committee on Women in NATO Forces conference 90
Tables

2.1 UN Security Council Resolutions on Women, Peace and

Security 45
3.1 Member state support for the CWINF and NCGP 81
Foreword

Gender is not just women but also men.

In spring 2013, I was named Deputy Chair of the NATO Committee on
Gender Perspectives (NCGP). Lt. Col. Jesus Ignacio Gil Ruiz was my tutor,
with only three months to prepare me to be the Chair, NCGP. Together, with
the Executive Committee, and eventually the NCGP, we navigated the trans-
ition from the Committee on Women in NATO Forces to NCGP with modi-
fied Terms of Reference to guide the Committee. This was not an easy
process; but the Executive Committee, composed of gender experts, rewrote
the Terms of Reference later approved by the Military Committee. This signi-
ficant shift from focusing on women to focusing on gender reflects the
­progress NATO has made in recognising gender is part of everything
NATO does.
In my work in the United States Army as the lead for coordinating the
opening of 100,000 closed positions and 21 occupations to women from 2012
to 2015, I looked to what NATO member and partner countries have done in
the area of gender issues. First, success and progress in this area only occurs
when individuals at all levels support and strive together on gender issues. We
have to pay attention to the historical context and learning lessons from
NATO’s long-­established engagement with gender. The institutional context,
when deeply gendered, helps explain the ways in which NATO has understood
gender and developed policies accordingly. This book provides an excellent
opportunity to learn what has happened previously to advance progressive
institutional change.
The work of NATO Headquarters, member and partner nations and the
individuals is recognised by the authors. However, their analysis, observa-
tions and recommendations are conducted from the feminist IR viewpoint.
This is an unprecedented review of NATO Headquarters and its actions in
how gender has been incorporated at all levels, strategic, operational, nations
and militaries.
I urge you to read with an open mind. It is good to have a unique perspective
on what NATO has done in the past 70 years. I am grateful to have been part of
the NCGP and work with women, and men, passionate about gender main-
streaming. I was able to observe senior leaders encourage us to step out boldly
 Foreword   xi
and invite the NCGP into the Military Committee to provide its annual recom-
mendations. While much has been achieved, as our authors note, there is still
much to do and NATO can be a leader in true gender mainstreaming.
Col. (Ret US Army) Linda Sheimo
Chair of the NATO Committee on Gender Perspective 2014–2015
Acknowledgements

The idea for this book came from Jesus Ignacio who, during his time as Chief of
the NATO IMS Office of the Gender Advisor, had the vision to tell the little
known story of the women, and more recently men, who, since the 1960s, have
worked and organised to advance the status of women and develop NATO’s
‘gender agenda’. We have all enjoyed working together to realise this project
and the synergy of our different perspectives across academia and the military
has, we believe, created a stronger account of NATO’s engagement with gender
issues at an institutional level.
As with all scholarly work, the realisation of this book needs to be credited to
more than the sum of the authors’ work. In line with feminist ethics we recog-
nise that our analysis has benefited from conversations with colleagues, friends
and family. We would like to thank Jocelyn Mawdsley and Mark Langan in par-
ticular for their detailed feedback on chapters of this book and the audience and
panellists at the International Studies Association in Baltimore and the Feminist
and Institutionalism International Network in Manchester (both in spring 2017)
for their engagement and comments on various parts of this project.
We are indebted to a number of individuals within NATO. In particular,
Magdalena Dvorakova, former Head of the IMS Office of the Gender Advisor
(2015–2018), Katrien D’Hert, current Chair of the NATO Committee on
Gender Perspectives, Ineke Deserno and Nicholas Nguyen from the NATO
archives, and the members of the Information Management Support Services
of the International Military Staff, especially Mr Van Den Berge. Thanks are
also due to the NCGP Executive Committee members and delegates who wel-
comed Katharine and Matthew at the NCGP Annual Conferences in 2016,
2017 and 2018. As academics we were at once fish out of water but also
warmly welcomed by fellow delegates.
To the unnamed individuals interviewed as part of this project, thank you,
your insights were invaluable and helped us uncover the personal value of the
Committee to you, something we could not find in official documents.
We would also like to thank all of the previous Chairs of the Committee on
Women in the NATO Forces, later the NATO Committee on Gender Perspec-
tives and the Office of the Gender Advisor. Their foresight to preserve as much
information as possible through minutes, meeting records, presentations and
 Acknowledgements   xiii
reports, of the proceedings of the Annual Conferences, quite simply made this
book – and this history – possible.
We owe credit to Fae Ashton and Annabel Bowyer who worked as Research
Assistants for a short period in April and May 2017 as part of the University of
Winchester’s Research Assistant Programme. A source of funding which other
universities should seek to replicate given its benefit for both students and staff
alike at a small financial cost.
To our editor at Routledge, Andrew Humphrys, who believed in us, and to
the series editors, Laura Sjoberg and Carol Gentry, who supported a somewhat
unique book project. We also thank the anonymous reviewers who examined our
book proposal, your comments have helped make our contribution stronger.
For Katharine, the NU Women weekly writing groups provided a valuable
space to write away from the distractions of day-­to-day academic life and her
global ‘feminist mafia’ (who know who they are) have just been there when she
needed them. She has also benefited from engaging with the work of the
Military, War and Security Research Group and ‘future IR’ colleagues within
the Politics Department at Newcastle. For Matt, the council and friendship of
Carissa Honeywell and Anjana Raghavan has been an invaluable source of
support, sustaining him through the rigours of starting a new job and completing
this project. For Adoración Ruiz Moñux, mother of Jesus Ignacio, whose
example as an extraordinary and strong woman raising four kids on her own and
being one of the first Spanish female civil servants, influenced him to respect
and take a female perspective at any moment and at any level.
Finally, we would like to thank Nick, Maxx, Diego, Peggy, Carmen, Andrea,
Ignacio and Estibaliz, for their unwavering patience and steadfast support.
Abbreviations

ACO Allied Command Operations

ACT Allied Command Transformation
Bi-­SCD 40-1 Bi-­Strategic Command Directive 40-1
CAF Canadian Armed Forces
CEDAW Convention on the Elimination of All Forms of Discrimination
Against Women
CRSGBV Conflict-­Related Sexual and Gender-­Based Violence in Conflict
CSAP Civil Society Advisory Panel
CVE Countering Violent Extremism
CWINF Committee on Women in NATO Forces
DCAF The Geneva Centre for the Democratic Control of Armed Forces
EAPC Euro-­Atlantic Partnership Council
FET Female Engagement Team
GENAD Gender Advisor
ISAF International Security Assistance Force
IMS International Military Staff
MARA Monitoring, Anaand Reporting Arrangements
NAC North Atlantic Council
NAP National Action Plan
NATO North Atlantic Treaty Organization
NCGP NATO Committee on Gender Perspectives
NCGM Nordic Centre for Gender in Military Operations
NGO Non-­governmental Organisation
NMA NATO Military Authorities
OCTU Officer Cadet Training Unit
OSCE Organization for Security and Co-operation in Europe
PfP Partnership for Peace
RMAS Royal Military Academy Sandhurst
SACEUR Supreme Allied Commander Europe
SACT Supreme Allied Commander Transformation
SHAPE Supreme Headquarters Allied Powers Europe
SPS Science for Peace and Security
UN United Nations
 Abbreviations   xv
UNSCR United Nations Security Council Resolution
VNC Voluntary National Contribution
WILPF Women’s International League for Peace and Freedom
WP Women’s Participation
WPS Women, Peace and Security
WRAC Women’s Royal Army Corp
Introduction

As we prepare for the NATO Summit, we have to prove once again that these
[gender] issues are important both to protect vulnerable women in conflict but
also to strengthen our own armed forces. And therefore this is not only the right
thing to do but the smart thing to do.
(Stoltenberg, J., 2018)

This quote from the NATO Secretary General, Jen Stoltenberg, addressing the
2018 NATO Conference on Gender Perspectives, captures some of the com-
peting understandings of gender at NATO. It also draws attention to the vulner-
ability of NATO’s engagement with gender issues. Despite NATO’s long
engagement with gender issues, a case still needs to be made for their relevance.
Yet, as the Secretary General also highlights, the NATO Committee on Gender
Perspectives (NCGP) and its predecessor, the Committee on Women in NATO
Forces (CWINF ), represents NATO’s longest established committee. Despite
this, the history of the Committee remains little known outside those within its
circle. It is an important story to tell because gender matters at NATO. It always
has done. It matters for the ways in which NATO as a collective security institu-
tion operates internationally and how it is structured as an institution. It matters
in the myriad ways femininities and masculinities are constructed and recon-
structed within the alliance, in how understandings of operational effectiveness,
force multiplication and soldiering are understood within the militaries of
member states, of partner states and within the walls of NATO HQ in Brussels
and the Civilian and Military structure. It matters in the way NATO conducts its
operations. It matters also that, since 2007, NATO has formally engaged in a
highly public-­facing way with the Women, Peace and Security (WPS) agenda
encapsulated in UN Security Council Resolution (UNSCR) 1325 adopted in
2000 and the seven follow-­up resolutions.
This book engages with NATO’s ‘gender story’. It foregrounds the work of
the CWINF and NCGP as the locus of NATO’s gender engagement. First, it pro-
vides a necessary historical context to NATO’s broader engagement with gender
issues. Second, because the NCGP through its Annual Conference and reporting
mechanisms provides a space for nations to learn the value of gender. NATO’s
2   Introduction
‘gender story’ is one of progress. It is also a story of backlash. The gains made
in the years preceding the establishment of the CWINF, both in terms of advanc-
ing women’s status in the armed forces of NATO nations, and in integrating a
gender perspective, remain vulnerable to co-­option. A gender perspective can
become a mere tool to progress pre-­existing agendas rather than to challenge
repressive structures. Perhaps more pressingly they can fall victim to neglect.
The NCGP may be NATO’s longest established committee, but just because it is
old does not mean it cannot be nullified. This then is the story of the senior
military women, and more recently men, who have organised from within. It is a
story which challenges notions that change cannot be made from within military
institutions. It is a story which has taken on an increased urgency as some NATO
member states roll back on their own commitments to core NATO values of
democracy and human rights. This book, then, reasserts the relevance of gender
to everything NATO does.
Most official NATO narratives trace NATO’s initial engagement with gender
issues to 1961 when senior women officers within NATO began organising con-
ferences on an ad hoc basis to discuss ‘the status, organisation, conditions of
employment and career possibilities for women in the military forces of the alli-
ance’ (NATO Committee on Gender Perspectives, 2011: 17). These events were
formalised with the official recognition of the CWINF by the NATO Military
Committee in 1976. This specific infrastructure remained in place, largely
unchanged, until NATO’s formal engagement with WPS in 2007 and has been
the focal point for NATO’s engagement with gender issues. We argue that
although the CWINF and subsequently the NCGP have provided an important
locus for NATO’s engagement with gender, NATO has always been concerned
with gender. Indeed, militaries have always understood gender and the powerful
effects it can have regarding the manipulation of gender to produce conformity
and uniformity in militarised masculinity (Whitworth, 2005). Prior to this, and
as we identify in Chapter 4, NATO’s concerns with gender issues related to
‘manpower’ were present at the start of the Cold War.
Some recent accounts of NATO’s engagement with gender issues focus on
WPS agenda at the expense of NATO’s broader history in this area (see for
example, Cockburn, 2011). Despite being a relative latecomer to WPS, adopting
its first policy in 2007, NATO has subsequently engaged in a sustained and
increasingly complex engagement with the resolution and (the alliance’s inter-
pretation of ) its requirements as we discuss in Chapter 2. Whilst the develop-
ments since 2007 may seem impressive, we argue within this book that the
genesis of this process can be traced back much further than the often potted
accounts contained within official NATO documents on WPS suggest. We
contend that the linear, unproblematic account of progress, so often reproduced
by NATO, oversimplifies complex and contradictory processes of change, and
most importantly silences the extraordinary achievements of military women
working within NATO to advance these changes over many decades. For many,
NATO’s adoption of a policy on WPS was the first time the alliance’s concern
with gender issues became visible. Some, such as Cockburn (2011), were
 Introduction   3
shocked that the alliance would engage with what she perceived as a ‘feminist
agenda’. However, this overlooks the decades of consideration given to ‘man-
power’ issues and relatedly the status and role of women in the armed forces by
the alliance. It upholds the notion that international security is above concern
with gender relations, rather than constituted through them. The focus of this
book is not, therefore, on NATO’s engagement with WPS specifically, but rather
to expose how gender is not a ‘new’ issue for the alliance. Indeed, it is an issue
at the core of how the alliance functions in the everyday.
One of the key concerns of this book is therefore the military women them-
selves. Specifically, those who were motivated to agitate for change within
NATO structures from the 1960s onwards. Their perspectives shed light on the
opportunities for resistance and change within institutions of hegemonic mascu-
linity. The following quote from US Major General Marcelite J. Harris (1997),
Chair of the NATO Committee on Women in the NATO Forces (1995–97),
captures the essence of what military women began organising to achieve:

It is my belief that all NATO’s forces will be best served by women being
viewed first as professionals. Recognising their leadership abilities, their
experiences and their knowledge brings a synergism that is astronomically
positive. But with this recognition must come the appropriate rank, position
and authority for these women to accomplish their assigned missions.

Major General Harris was a woman of firsts, as were many of the women who
would prove central to bringing the issue of the status of women in the armed
forces to NATO’s attention. She was the first woman – and first woman of colour
– to serve as a general officer in the US Air Force, the first woman aircraft Main-
tenance Officer, one of two first women air officers to command the US Air
Force Academy, and the first woman in the role of Director of Mainten­ance in
the US Air Force. This book captures the stories of these exceptional women. It
weaves together the story of NATO’s concern with the integration of women,
and later a gender perspective, teasing out the tensions between advancing
women’s status within the military and the instrumentalisation of women and
later gender concerns to support militarism. In so doing, it sheds new light on the
integration of women in Western militaries, providing the first comprehensive
overview of the gendered functioning of the alliance’s military structure and the
role of NATO as a ‘teaching machine’, sharing lessons on the integration of
women and gender (Enloe, 1981; Wright, 2016). Building on this, we argue in
Chapter 1 that NATO represents an institution of international hegemonic mas-
culinity through both the articulation of the masculinist protection logic in its
engagement with gender, and through its role as a ‘teaching machine’.

Theorising NATO: feminist perspectives

Despite NATO’s position as a key arbiter in international security and the bur-
geoning literature falling under Feminist Security Studies, feminist analysis of
4   Introduction
NATO has largely been absent (Webber, 2015) and has only recently begun to
emerge in a sustained way. This work has built upon Enloe’s (1981) theorising
of NATO as a ‘teaching machine’ sharing lessons on the integration of women
in NATO Forces to consider the place of WPS (Wright, 2016). Feminist scholar-
ship on NATO has also drawn attention to the way in which gender issues have
been de-­radicalised through their presentation within a masculinist protection
logic within the alliance (Hurley, 2018a), which extends to the incorporation of
WPS into NATO’s showcase digital diplomacy initiative on Afghanistan
(Wright, 2019). As Young (2003: 2) articulates, ‘in this patriarchal logic, the role
of the masculine protector puts those protected, paradigmatically women and
children, in a subordinate position of dependence and obedience’. We therefore
consider the work masculinity is doing (Zalewski, 2014). Taking a feminist
approach to analyse the dominance of male bodies in global politics does not
automatically lead to the conclusion that men are ‘monolithic and all powerful’.
Rather, understanding the contradictory and often different ways in which mas-
culinities shape both theory and practice complicates our understanding of inter-
national politics and gender (Zalewski, 2014: 37). This is something we draw
out further in Chapter 1. While these more recent discussions of gender and
NATO provide valuable contributions, they take the alliance’s engagement with
WPS as their starting point for analysis. This leaves NATO’s long-­established
concern with gender issues absent from accounts of the alliance. It contributes to
perceptions that the alliance was blind to gender issues before the advent of WPS
and again silences the role of the military women who have worked within
NATO structures to bring about change to its gendered practices. A feminist
knowledge of NATO would have exposed this possibility, however, feminist
scholars have remained blind to the way NATO functions and upholds
militarism.
This is not to say that feminist activists have not long been concerned with
NATO. The women’s peace camp established at Greenham Common, in the
(UK) in 1981, was a direct response to NATO’s decision to deploy cruise mis-
siles there and stayed in situ for almost 20 years. The ‘Embrace the Base’ cam-
paign drew around 30,000 women to Greenham Common and the attention of
the national and international media (Laware, 2004: 19). Their presence and
transference of the ‘home’ to the military base demonstrated how the personal is
international. Rather, we argue that we know more about women’s activism in
opposition to NATO, outside of the institution than inside of it. Yet, as we
argued at the start of this introduction, the establishment of the CWINF, later the
NCGP, was predicated on the organising and activism of Senior NATO Military
Women from within the alliance dating back to the 1960s. Some women within
NATO have continued to push for further engagement with gender issues, and
have been joined by ‘gendermen’ as we go onto discuss in Chapter 3.
This book offers a critical feminist account of the North Atlantic Treaty
Organization. As such it is situated most broadly in the field of Feminist Security
Studies. It also makes an important contribution to NATO Studies, which
remains one of the last areas of International Relations to be largely devoid of
 Introduction   5
feminist insight (Webber, 2015). Placing the focus on – and more specifically
within – an international military-­political alliance is not an uncontested endeav-
our within feminist research. For example, Cockburn’s (2011) highly sceptical
views on NATO’s engagement with WPS rest on a fear of the co-­option of fem-
inist ideals by a militarist organisation. Yet, we are also minded of Enloe’s ever-­
relevant question, of asking where the women are and have been, in this case
within NATO as being central to our concerns (Enloe, 1981). We take up
Enloe’s (1993) call to place the focus of our research inside NATO as an institu-
tion and not simply on its operations and their effects. We have sought to get
behind the barbed-­wire fences, the concrete crash barriers and the security
checks in order to interrogate the alliance from the inside out.
Much to the benefit of the feminist IR, there are numerous critical engage-
ments and conversations between feminists on approaches to the study of
security, war and the institutions that wage them. Sylvester (2013) and Duncan-
son (2013) acknowledge a tension between what can be broadly described as an
‘anti-­militarist’ feminism and what Sylvester calls ‘new’ feminist war studies that
seek to centralise the accounts of women as agents within institutions of war
(2013: 49) (see also Lobasz and Sjoberg, 2011: 574). Sylvester notes unease
between women who self-­identify as feminists but depart from common advo-
cacy of peaceful conflict resolution, or a strident anti-­militarism. Similarly, Dun-
canson (2013) identifies a tension between feminists who view militaries as
useful in the pursuit of peace (Olsson and Tryggestad, 2001; Kaldor, 2012; Kron-
sell, 2012) and those who are much more sceptical about the role and place of
militaries and militarism (Whitworth, 2004); between those whom she calls ‘fem-
inist sceptics of military intervention’ and ‘feminist sceptics’ (Duncanson, 2013:
2). This tension becomes acute when considering sites of feminist research and
the role of feminist researcher: as Sylvester (2013: 39) notes: ‘Gender and war is
a very fraught coupling and the men and women who join the institution of war
or work within it can put observers in a conundrum: to support them, take no
position, look the other way?’ What Sylvester is commenting on is the notion that
by centralising institutions of war and the individuals that choose to work within
them as a site of feminist analysis, this somehow promotes, reinforces and legiti-
mates those structures. Yet, Kronsell (2005, 2006, 2012) highlights how solely
focusing on women at the ‘margins’ of International Relations, on those ‘outside
of hegemonic institutions’ such as the military, tends to underestimate the signifi-
cance of the transformative work of those women who work ‘inside’ such organi-
sations (Kronsell, 2005: 289). In advancing a ‘revitalised’ standpoint theory,
Kronsell (2005: 289) also argues that a reluctance to engage with women within
hegemonic institutions perpetuates certain assumptions about them:

Women within such institutions have been perceived as either co-­opted or

too few to be representative of women’s knowledge or standpoint. Stand-
point theory’s tendency to emphasise knowledge generated by women only
in particular ‘women’s spaces’ has led to the implication that an occasional
woman with power is either a male in disguise or a mere token.
6   Introduction
It is not our intention to promote, reinforce or legitimate NATO as an inter-
national actor through this book. But it is our intent to offer a feminist critique of
its gendered institutional norms, practices and structures by centralising the
experience of those women who have worked and continue to work within it.
We see our role as ‘critical friends’.
In introducing this concept of a ‘critical friend’ we build on the work of Rech
et al. (2015: 56). They contend

that the study of the military, of militarism, and of processes of militarisa-

tion, should not be undertaken solely for its own sake, but should also be
guided by the possibility of engagement with the forces and institutions
responsible, and should not be bashful about doing so.

This is because such institutions are ultimately accountable to the civilian world,
and understanding how they function is necessary to critique them (rather than
dismiss them) (Enloe, 1993; Rech et al., 2015: 56). Being a ‘critical friend’ means
rejecting problem-­solving approaches which ‘takes the world as it finds it’ and
aims ‘to makes these relationships and institutions work smoothly by dealing
effectively with particular sources of trouble’ (Cox, 1981: 128–9). Rather, it means
adopting a critical approach which calls these institutions into question and
accounts for the possibility of their change. In so doing it opens up the possibility
for research to be normatively guided (Cox, 1981: 129–30). Being a ‘critical
friend’ to military institutions therefore entails engaging in complex and nuanced
arguments and situating these in broader political considerations and in more
nuanced ways than simplistic ‘pro-­military’ or ‘anti-­military’ positions are able to
accommodate (Rech et al., 2015: 56). It means a commitment to praxis, which
necessities engagement. Military institutions are often secretive, complex and
contradictory, this means critical agendas can be vulnerable to co-­option (as we
discuss in Chapter 4). Researchers as ‘critical friends’ therefore need to engage in
an ongoing process of reflexivity from the outset of any project.
A feminist approach is particularly valuable to understanding NATO’s
engagement with gender issues. Feminist work spans multiple fields and should
by its nature be interdisciplinary. Here we engage with a range of feminist
scholarship, found in Politics and International Relations (Feminist Security
Studies and Feminist Institutionalism), Sociology, Geography and through the
lens of Critical Military Studies. This supports us in conceptualising the ways in
which NATO functions ‘day-­to-day’ as a gendered institution. The way in which
NATO as a military institution produces a particular configuration of gender as a
power relation. With this in mind we conceive of NATO as a gendered institu-
tion, specifically one embodying hegemonic masculinity. Implicit in this focus is
an understanding that institutions are not gender neutral (even if they remain
gender blind); and that military institutions such as NATO are inherently, often
intimately, gendered, in substantive and not just metaphorical ways (Connell,
2005: 73). This gendering is complex and contradictory, but largely manifests in
a manner that privileges those individuals or groups in positions of power, these
 Introduction   7
are usually (though not exclusively) men. Consequently, patterns of inequality,
disadvantage and subordination result from this gendered privileging (Acker,
1990: 146).
Understanding NATO as a space and a place where gendered norms have
been built into both its ‘foundations’ and ‘walls’ (Kronsell, 2005: 291) provides
the context within which the women – whose stories we present in this book –
worked and mobilised. It provides the context within which NATO engaged and
continues to engage with Women, Peace and Security (as we discuss in Chapter
2); and it provides the context within which NATO has developed a very par-
ticular understanding of a ‘gender perspective’ (discussed in Chapter 5). It also
provides the context for where we conducted our research. We draw this out
further in Chapter 1 where we conceptualise NATO as an institution of inter-
national hegemonic masculinity.
Taking a feminist approach to NATO also addresses a key gap in the field. It
provides a cornerstone to addressing Enloe’s (1993: 203) concerns that:

We [feminist scholars] know all too little about the internal cultural
dynamics of institutions such as NATO. This ignorance prevents us as ana-
lysts of internationalized political culture from determining whether and
how genuinely new concepts of ‘enemy’, ‘threat’, and ‘security’ are trick-
ling through the alliance’s bureaucratic layers. Nor can we tell how (I don’t
believe we need an ‘if ’) these possible cultural transformations are reshap-
ing NATO’s own gendered culture. We need feminist anthropologists to
imagine their ‘field’ as lying inside NATO’s Brussels headquarters.

While we imagine our ‘field’ as lying inside NATO, from the outset of this
project we have been aware of the challenges of doing this. In particular, in
gaining access to an institution necessarily steeped in secrecy given its role in
international security and defence. Our unique scholar-­practitioner authorial
partnership has helped us to better imagine NATO. For example, Gil Ruiz’s
expertise as the former Chief of the Gender Advisor Office International Military
Staff (IMS), including responsibility for supporting the organisation of the
NCGP Annual Conferences from 2012 to 2015, has provided invaluable in-­depth
insight. This has equipped us with a working knowledge of the NCGP from an
‘insider’ perspective, something academic ‘outsiders’, even with privileged
access to the institution can never fully ‘know’. This synergy of practitioner-­
scholar perspectives offers a novel understanding of NATO and its engagement
with gender, one that is unique within the current literature.

Researching NATO: methods and approach

There are clear challenges to collecting a data set dating back 70 years from and
about an institution noted for its secrecy. There are further challenges given this
book concerns gender issues, something absent or marginalised from mainstream
accounts of NATO. This is reflective of the long story of women and the
8   Introduction
military, which has seen their contribution more often than not written out of
history (Carreiras, 2006: 7).
The main source of data for this study has been interviews and official docu-
ments from NATO. We have had the privilege of access to NATO documents
pertaining to the CWINF and NCGP dating back to the 1960s and not previously
available to the public. These have provided an unparalleled insight into the
workings of both the Committee and the individuals who helped to establish it.
That being said, the record is far from complete. Over the course of time a
number of documents have been lost or destroyed, and given the time period we
are covering, many of the individuals who could have filled in the gaps are no
longer here to ask. Records, where kept, are fragmented and may omit details
not considered crucial at the time. We have sought to address this by gaining
insight from the personal stories of the early women pioneers, contained in auto-
biographies, biographies, obituaries and letters. We acknowledge the limits of
drawing upon military memoirs, given the propensity for authors of this genre to
self-­censor (Jenkings and Woodward, 2014: 14). Nevertheless, taken into con-
sideration with the other documents we examine, they provide an important
insight into how the personal shapes the international (Enloe, 1989: 195). The
focus in Chapter 3 on the stories of the military women also draws attention to
the importance of considering a gender dimension in the growing scholarship on
military memoirs (Duncanson, 2013; Jenkings and Woodward, 2014; Woodward
and Jenkings, 2016). After all, as we have found, senior military women are far
less likely to write memoirs than their male counterparts. In part, this can be
explained by the relatively few women reaching senior positions. For example,
Slovenia was the first NATO member state to appoint a woman as Head of the
Army in November 2018 (BBC, 2018).
The book also draws on interviews with NATO officials from across the
military and civilian structures of the alliance. We draw upon a range of inter-
view data that was collected by Wright and Hurley – both separately and
together – over the past seven years. Hurley conducted interviews at NATO HQ
and with military gender advisors on active deployment in 2012: the focus of
those interviews being the development of a ‘gender perspective’ by NATO and
the (re)construction of militarised masculinities and femininities experienced by
those tasked with implementing NATO’s engagement with WPS (Hurley, 2016,
2018a, 2018b). Wright’s interviews were conducted in 2014, for her research on
the alliance’s political structures and public diplomacy (Wright, 2016, 2019).
We returned to NATO HQ together in 2017 and 2018 to conduct further inter-
views and attend the NCGP Annual Conference as observers. This adds an
element of participant observation to our analysis. Certainly observing the Com-
mittee ‘first hand’ has helped shaped the priorities of this book.
In order to preserve the anonymity of those who spoke to us, no distinction is
made between individuals employed by NATO and those representing national
delegations. The historical accounts and material analysed regarding the ‘NATO
Women’ in Chapter 4 is publicly available and therefore directly attributable to
them and not subject to the same considerations of anonymity. We understand
Other documents randomly have
different content
elragadtatásában egyszerüen megcsókolt. Ekkor éltem át életem
legnagyobbszerü izgalmát, mert ebben a perczben megértettem,
hogy nem én vagyok bolond, hanem a többiek, és teljesen átéreztem
az ostobaságban rejlő őserő egész fenségét.
Az uszónadrágos ember volt az utolsó, a kitől ilyen kimerítő
feleletet kaptam, mert Kate Lock, a nagy nő, az asszonyok jogainak
lánglelkü védelmezője, már kissé titokzatosan felelt.
Egy darabig szótlanul nézett rám, s aztán csak ennyit mondott:
– Életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor
először éreztem át teljesen a természet rendjének egész fenségét.
A többi hölgyet már nem mertem megkérdezni. Colas mestert
azonban nem ereszthettem ki a hálómból; az ő feleletére nagyon
kiváncsi voltam.
Csakhogy Colas mester, nagy meglepetésemre, kitért a felelet
elől.
– Én ugyan ezt már megírtam egy regénycziklusban – szólt – de
a regénycziklusban sokat meg lehet írni, a mit egy gentleman nem
mondhat el. Szóval így magánkörben, az ön kérdésére csak akkor
felelhetnék tökéletes nyiltsággal, ha erre úgy elvált feleségem, Milly
– a kivel elválásunk óta is a legzavartalanabb barátságban élek –
valamint közös barátnőnk, Paulette kisasszony, kifejezetten
felhatalmaznának. Mindössze annyit mondhatok tehát, hogy életem
legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor megértettem,
hogy: a világ az, a mit az érzékeinkkel felfoghatunk, a mennyit az
érzékeinkkel átölelhetünk, és a mikor teljesen átéreztem annak
fenségét, hogy az embernek nincs egyebe, csak az érzékei.
Ennyit jegyezhettem fel uj, ezer dolláros kötésü
emlékkönyvembe, melyet szülővárosom múzeumának fogok
hagyományozni.
Kissé sokba került, hogy Pierpont Morgannel szövetkezve,
egyszer, egyetlenegyszer, megvendégelhettem a kor vezető
szellemeit, a mi időnk nagy marsalljait… De nem hiába költekeztem.
Én is elmondhatom:

Ho trovata una storia, in cui tralusce

Mista a lo scherzo la filosofia.

IV.

Gurko Simon, a nagy elbeszélő, Darkmain, a nagy humorista, és

Knout Handsome, a nagy multu éhező társaságában távozott el a
Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyéről.
– A hal nem volt rossz – szólt a nagy multu éhező.
– A hal nem volt rossz – ismételte Darkmain – hanem a
rendezésen meglátszott, hogy ezek az emberek igen alacsony
sorsból másztak fel az uborkafára. Nem értenek hozzá szegények,
hogy az úri vendéget miképpen kell ellátni.
– A szivar például átkozott rossz volt – jegyezte meg Gurko.
– A szivart egyszerüen nem lehetett elszíni – fejezte be az
ezeregyéji mesét Knout Handsome, a nagy multu éhező.
 BIGYI.

Illés Bertalan bátyámat a halála napjáig csak Bigyinek neveztük s

ezt a nevet én adtam neki. Nagyon kicsi gyerek voltam még akkor,
mikor egy szép napon, szokása szerint váratlanul, beállított hozzánk.
»Mondd, kis fiam – biztattak – mondd, hogy: Berti bácsi!« De a
»Berti« szó még meghaladta erőmet, s csak annyit tudtam gügyögni,
hogy: »Bigyi.«
S a Bigyi név rajta ragadt, mert kicsinylést fejezett ki.
Nem lehet tagadni, hogy egy kissé rászolgált a kicsinylésre, mert
élete az ügyetlenségek, a rossz ötletek és a szerencsétlen lépések
hosszú lánczolatából állott. Mindjárt a születése is ügyetlenség volt,
mert elkésett vele. Sok gyerek volt már a háznál s vagy öt esztendő
óta szünetelt az áldás. Azt hitték, hogy lezárult a sor, s dicsérni
kezdték a gondviselés bölcs rendelését. Ahhoz a tenyérnyi, kopár,
mostoha kis földhöz, a melyből csak a székely tud megélni, éppen
elég volt a kenyeret kérő száj. Ekkor jelentkezett Bigyi, általános
megdöbbenésre. Világrajöttét mindenki fölöslegesnek találta; talán
még az édesanyja se örvendett neki.
De Bigyinek pompás tüdeje, jó nyaka, jó gyomra volt és felnőtt,
mint a sóska.
Beállottak a »nagy idők« és Bigyi meghallotta, hogy mi történt
Csik-Szeredán. Csik-Szeredán az történt, hogy Csiszér Mózes páter, a
helyett, hogy héber nyelvre oktatta volna a gondjaira bízott
kispapokat, tüzes beszédet tartott az ifjaknak s szavait azzal végezte,
hogy: »Fiúk, gyertek utánam!« A páter elment honvédnek s vele az
egész szeminárium. Bigyinek az egyik bátyja is.
 Ettől fogva Bigyinek folyton a »forradalom« szó motoszkált a
fejében. A többi, a mit gondolt, nagyon zavaros volt; nem tudott
kiokosodni belőle. De ráért gondolkozni s addig jártatta az eszét
mindenféle kalandos dolgon, míg egyszerre csak neki is mehetnékje
támadt. Nem szólt senkinek, hanem megindult, hogy fölkeresi a
bátyját; maga se tudta mért, csak úgy, mint a birka, a melyet valami
csökönyös rossz ösztön csábít a szakadék felé.
Addig gyalogolt, a míg rátalált a bátyjára, nagy Magyarországon.
Csakhogy akkorára már ott, a hol a bátyja járt, nem igen kellett a
honvéd, inkább eleség kellett volna. A Bigyi tizenhat esztendejéből
amúgy is kevés nézett ki. De valamit mégis csak kellett csinálni vele
és bakancsra szükség volt. Bigyit elhelyezték a tábori vargánál, hadd
tanuljon valami mesterséget.
Később hasznát vette ennek a tudománynak, a mit a háborúban
szerzett. Vargának lenni nem oly szép, mint zabot termelni a
szülőföld szikláján, de a varga is megél, ha dolgozik. Bigyi, a csatazaj
multával, jobban szeretett volna ismét megindulni valahová, világot
látni, messzi helyekre vándorolni; de a szomorú idők őt is
lemondásra bírták s egyelőre megadta magát sorsának, bár valami
folyton motoszkált a fejében.
És meglehet, mint virilista, mint patriczius halt volna meg, ha
nem ösztökélik folyton a távolba hívó ötletek. A mesterség jól
jövedelmezett, pedig Bigyi jobban szeretett a kaszinóban politizálni,
mint a bőrszagu műhelyben ülni. De minél hálásabb volt a
mesterség, Bigyi annál inkább idegenkedett tőle. Úgy érezte, hogy
nagyobbra született ő, s lelke lángolásai szentebbek valának
boldogabb időkben… A kaszinóban tisztelték vastag arany lánczát s
félrerakott pénzének a hírét és Bigyi ezt a tiszteletet ki akarta
érdemelni. Úr, kereskedő akart lenni; tekintélyes polgár, nem
egyszerü iparos. S előbb czipő-kereskedést nyitott, aztán másféle
kereskedést is, a melyhez még kevesebbet értett. Ezen a
vállalkozáson elúszott a megtakaritott vagyona; tönkre ment. Ekkor
vissza akart térni az árhoz és a dikicshez, de az árt és a dikicset már
ifjabb és ügyesebb erők kezelték.
 Otthon se találta meg azt az örömöt, a mit a családi élettől várt.
Az első fia, apjával ellentétben, elsiette a születését, mert Bigyi akkor
még nem alapított családot. Magától jött, szegényke – magyarázta a
dolgot. Biz azt nem hívták. E miatt az elsőszülött miatt, a kit nem
vártak helylyel a világon, később, mikor megházasodott, sokat kellett
hallania a törvényes gyermekei anyjától. Jó asszony volt ez, de
idősebb, mint Bigyi, s a magától jött kis idegen bizony rossz
ómennek tünt fel. A halál, mely másképpen osztályoz, mint mi,
mégis a törvényes gyermekek közül szedte az áldozatait. Hogy
kielégítse végképp el nem aludt nagyravágyását, majoreskóját Bigyi
papnak szánta. Úgy gondolkozott, hogy a papból minden lehet, ha
kivetkőzik. De a fiú haza szökött a szemináriumból; egy kissé korán
akarta elkezdeni a családjában örökletes pályaváltoztatást. Bigyi
visszavitte; de a kis majoreskó nem tudott hozzá törődni a
tudományhoz: a héber nyelv előbb mélabússá tette, aztán megölte.
Bigyi erősebb szervezetű volt, mint az ivadékai; se a sok temetés,
se a sok liczitáczió nem tudta megtörni. Még folyton várt valamit az
élettől, valamit, a mi igen messze van. Egyedül állott. Özvegyen
maradt s a megmararadt gyermekei elhagyták. Fölmentek a
fővárosba, pályát kezdeni, pályát változtatni; valami űzte őket. De
Bigyi nem akart egyedül lenni. Ámbátor közelebb járt a hatvanhoz,
mint az ötvenhez, másodszor is megházasodott. Egy húsz esztendős
leányt vett el, a kinek persze igen szegénynek kellett lennie, hogy
Bigyihez hozzá menjen; Bigyi nem volt jó párti. S a gondviselés
nyomban megáldotta a frigyet egy kis fiúgyermekkel.
Egyéb áldást aztán nem is utalványozott Bigyinek. Egy pár év
mulva Bigyi, minthogy már nem igen volt egyéb veszíteni valója,
elveszítette a szeme világát. A látóidege rohamosan sorvadt s az
egyre homályosabb messzeségből, a honnan mindig várt valamit, a
fekete Nyomor köszöntötte. Hetediziglen nem volt, a ki eltarthatta
volna. A felesége nem moshatott annyit: jó, hogy a kis fiút el tudta
látni. A fiai pályát kezdtek, pályát változtattak. Rokonsága a maga
bajával küzködött és volt mivel.
 Ekkor az jutott eszébe, hogy: helyezzék el őt a honvédek
menedékházában. Egy kicsit bajos volt a dolog, mert nem lehetett
tagadni, hogy meglehetősen alárendelt szerepet játszott a
szabadságharczban. De nem rajta mult, hogy nem tüntethette ki
magát… s a bátyja vérzett is a hazáért. Aztán szó se lehet róla, hogy
mások, érdemesebbek elől foglalná el a helyet. Van ott hely most
már mindig. Az öreg honvédek egyre kevesebben vannak; azok, a
kik mindenütt az első sorban csatáztak, még kevesebben. És végre,
ha lesznek öreg honvédek tíz év mulva, húsz év mulva, ötven év
mulva is: az se nagy baj.
Kijárta vagy kijárták neki, hogy csakugyan fölvették, s ha meg
kellett válnia a kis fiától, most már többet politizálhatott. Az örök
sötétséghez is hozzá lehet szokni, s ha a konyhán nem volt hiba, ő is
vígan beszélgetett a nagy időkről, a régi jó időkről.
Koronkint fölkerekedett, s egyik vagy másik öreg czimborájával –
a vezető szerepére mindig akadt vállalkozó – sorra járta azokat a
rokonait, a kik a fővárosban laktak. Természetesen a legtöbbször
rosszkor érkezett. Az egyiknek éppen akkor volt a legtöbb dolga; a
másiknak éppen akkor a legkevesebb pénze. A harmadiknál
látogatók voltak, s egy kicsit szégyelte a szegény rokont. A negyedik
éppen rossz kedvében volt, s üres kézzel eresztette el. De Bigyi nem
neheztelt meg, ha egyszer-egyszer rosszabbul fogadták, s hűségesen
visszatért a klienseihez. Itt vagy amott mégis csak eredményes volt a
látogatása; néhol mindig jól fogadták. Megtraktálták jó ebéddel, jó
borral; szivart és pénzt csúsztattak a zsebébe. Az öreg Antigone is
mindig kapott egy pár úri szivart, s ha becsípett a traktamentomtól,
ugyancsak aprította szóval az osztrákot.
Bigyi is szeretett jól élni; nem vetette meg sem az asztal
kellemetességeit, sem a színivalót. De mégis csak legjobban szerette
a pénzt. A hol tudtak, adtak neki. Hadd vegyen magának, szegény,
azt, a mit akar, a miben még öröme telik.
Azt hittük, hogy száz évig fog élni, mert, bár betöltötte a
hetvenedik évét, soha se panaszolta, hogy rossz az egészsége. Jól
evett, frissen járt, még a vakságát is könnyen viselte. Olyan kedvét
lelte a beszédben, mint a kinek semmi gondja, s vak létére jobban
érdeklődött a külső világ iránt, mint sok, a ki lát. De hamarabb
kopott el, mint hittük, s a halálából kiviláglott, hogy a milyen régen,
olyan rosszul ismertük.
Az ujságokból tudtuk meg, hogy meghalt, s eleinte nem akartuk
hinni, hogy csakugyan róla van szó. A nevét hibásan közölte a
jelentés, s mi a menedékházban hittük őt. A kiről olvastunk, hirtelen
halt meg a vasúton. Az ujságok részleteket is írtak. Egy kicsit
felczifrázták a hírt s elmondták, hogy az öreg honvédet a lelkesedés
ölte meg. Messziről indult útnak, egy nagy vidéki városból, s azért
készült Budapestre, hogy ő is jelen legyen a nemzet ünnepén.
Egészségesen ült fel a vonatra, s az úton még jókedvüen
beszélgetett. Fiatal emberek jöttek vele, a kik figyelemmel
hallgatták, mert a szabadságharczról beszélt nekik. A nagy időkről, a
dicsőséges csatákról. Mind jobban belehevült a beszédbe, s emlékei
rendkívül felizgatták. Egyszerre rosszul lett, s mire a vonat a
fővárosba ért, a szívszélütés megölte.
– Ő volna? – tanakodtunk. – De hisz neki a menedékházban kell
lennie! Miért utazott volna el, bárhová? Nincs már neki sehol semmi
keresete. Gyanus volt azonban, hogy az ujságok épp azt a vidéki
várost emlegették, a hol a felesége éldegélt, meg a kis fia.
Nemsokára megtudtuk, hogy csakugyan ő az. Vagy tíz nappal
azelőtt utazott el: a kis fiát vitte haza az anyjához, s visszatérőben
úgy halt meg, a hogy az ujságok leírták.
A kis fiú ugyanis időközben megnőtt. Tizenhárom éves lett, s az
anyja, hogy hasznos polgárt neveljen belőle, beadta inasnak egy
borbélyhoz. A fiunak, úgy látszik, nem tetszett ez a pálya; de lehet,
hogy csak a kalandos természet tört ki belőle. Elég az hozzá,
összebeszélt egy másik kis inassal; aztán megszöktek és
felgyalogoltak Pestre. Bigyi halálra rémült, mikor a gyerek beállított
hozzá. Hogy ott akarja hagyni a szép, jó fodrász-pályát!… A lelkére
beszélt és menten visszavitte. Nem akarta másra bízni; vele ment,
Ú
hogy biztosan eljusson az anyjához. Úgyis volt »otthon« még egy
elvégezni valója…
Ez az esemény igen felizgatta, s mialatt megpihent, szédülések
fogták el. De nem foglalkozott a maga bajával; csak egy gondolata
volt: az, hogy míg otthon van, minél többet lehessen a fiával. Az
ölébe vette a kis borbélyinast, megsimogatta az arczát, a haját és így
sóhajtozott a feleségének: »Megnyugszom isten akaratában, hogy
világtalanul kell élnem. Csak azt szeretném, ha még egyszer,
egyetlen egyszer láthatnám a fiamat!« Aztán megfeszítette minden
erejét; egész lelkével látni akart. A két üres szem rámeredt a
gyermek arczára és – csodák csodája! – egy pillanatra látta a fiát. A
sok ezer elhalt idegszál közepett egy utolsó idegszál, a melyben még
valami csepp élet maradt, a lélek hívó szavára megmozdult, hogy
egy-két másodperczczel később elhaljon örökre.
Később, természetesen, még sötétebb lett körülötte a világ. De a
csoda izgalma, a váratlan öröm, s a káprázatos másodpercz emléke
felzaklatta, lázassá tette. Nagy kimerültséget érzett, s szédülései
gyakrabban jelentkeztek.
Szegény embereknél a rosszullét nem olyan nagy dolog; a
felesége mégis gondolt rá, hogy az ilyen szédüléssel nem jó
útrakelni. De hasztalan tartóztatta; Bigyit nem lehetett rábírni, hogy
tovább maradjon. Valami űzte.
Mintha érezte volna, hogy miután elvégezte az utolsó
elvégeznivalóját, most már menni kell.
Teljesítette ugyanis, a mit egyszer el kellett intéznie. Átadott a
feleségének egy takarékpénztári könyvet: a kis fiu örökségét. Egész
kis vagyont gyüjtött neki. Együtt volt itt mindaz, a mit az öreg vak
ember tíz esztendőn át összekuporgatott. A sok alamizsna és
ajándék. Mindent félre rakott. Mikor ételt, italt, dohányt kaptak
ajándékba, a maga részét eladta czimboráinak, s a pénzt bevitte a
takarékpénztárba. Megvont magától mindent, a miben még öröme
telhetett; a mi jóban még része lehetett volna, eldugdosta a kis
magzatának.
S a vasúton utóljára a szabadságharczról beszélt. Bizonynyal
megmutatta a vasuti kocsi ablakából, hogy merre volt az isaszegi
csatatér, és elmondta apróra, hogyan kezdődött és hogyan folyt le az
ütközet. Pedig aligha vett részt az isaszegi csatában. De a
menedékházban nagyon beleélte magát a szabadságharczba; talán
már maga se tudta tisztán, hogy annak idején hol járt és hol nem
volt soha. Büszke volt a diadalokra, a melyeket mások arattak; a
maga hőstettét eltitkolta, talán nem is tudta, hogy tökéletes
önmegtagadásával hőstettet vitt végbe.
Holttestét felbontották, hogy megállapítsák a hirtelen halál okát.
A mint gyanítani lehetett: a szélütést csakugyan az erek
elmeszesedése idézte elő. A gépezet elkopott s a rugó kifáradt.
A honvédkórházban terítették ki, de nem öltöztették fel honvéd-
atillába. Csak úgy ingben feküdt a koporsóban. Nem tudom,
szándékosan történt-e? Nekem jól esett, hogy így történt. Szép,
nyugodt arczu halott volt. Úgy feküdt ott, a sárga fakoporsóban,
mint maga az öregség. Nagy szakálla régen megőszült; már nem is
fehér volt, hanem sárgásan fehér, a minőt a betlehemeseknél látni a
legöregebb királyon.
Hisz öreg volt már, nagyon öreg. Tíz éve, hogy nem kellett neki
többé semmi. Tíz hosszú éve, hogy – a mint a gondviselés
akaratából le kellett mondania az isten fényes napjáról – a maga
akaratából lemondott mindenről, a mi embernek jól esik. Hogy
beteljék a rendelés, s a mit összekapart, a mit összekoldulgatott,
egészen megmaradjon a kis ivadékának.
A pap elvégezte a beszentelést, a koporsót leszögezték, s a
kórházi intéző odaszólt a halotthordó szolgáknak:
– Mehet!
 EGY DOLLÁRKIRÁLY LEVELEZÉSE.

I.

Miniszter úr,
van szerencsém levéltáramat – az értékhez mérten csekély áron
való megszerzés czéljából – az államnak felajánlani. És pedig: úgy
levelezésem könyvalakban való kiadásának jogát, mint a levelek
eredetijeit valamelyik nemzeti múzeum részére.
A miniszter úr kétségtelenül ismeri nevemet. Csupán hivatalos
megokolás végett jegyzem fel ide a következő életrajzi adatokat:
Ezelőtt negyven évvel New-Yorkban mint gyufaárus fiu kezdtem
meg pályámat. De még idejekorán áttértem az ujságárulásra, majd
más vállalkozásba fogtam, s mintegy harmincz évi működés,
többféle, de mindig sikeres vállalkozás után, több millió dollárt
szereztem. Hogyan gazdagodtam meg? – itt nem tárgyalom, mert
hiszen ezt részletesen leírtam »Egy dollárkirály viszontagságai«
czímű művemben. E mű először Chicagóban jelent meg; de
nemsokára minden európai nyelvre leforditották és francziául is
számtalan kiadásban forog közkézen. Megjelenése után a világsajtó
készségesen ismerte el, hogy munkám a meggazdagodás figyelemre
méltó művészetének első komoly tankönyve, valóságos katekizmusa.
Itt meg kell jegyeznem – sőt félreértések elkerülése végett ki kell
emelnem – hogy, katekizmusomnak mintegy illusztrálásául, még
ugyanekkor közzétettem az említett vagyonszerzésre vonatkozó
egész levelezésemet. Az angol kiadás jogát egy philadelphiai kiadó
vásárolta meg, de ez a könyv is minden európai nyelven megjelent s
franczia fordítása számtalan kiadást ért. A levelek eredetijeit a
pittsburgi múzeumnak adtam el.
Tehát nem erről a levelezésről van szó, hanem egy uj
gyüjteményről.
A sikeres vagyonszerzés után tudniillik átjöttem az ó-világba s
Párisban telepedtem meg azzal a szándékkal, hogy itt a jól
kiérdemelt nyugalomnak és kényelemnek fogok élni. A henye élettel
azonban sehogy se tudtam megbarátkozni s hogy öreg napjaimra is
legyen némelyes foglalkozásom, megalapítottam a »Déli Ujság«
czímű világlapot, mely két nyelven: francziául és angolul jelenik meg
naponkint. Jól ismert és minden dicséreten felül álló hirlapom
nemsokára tizedik évfolyamába lép s e nevezetes évfordulót annak a
tanulságos levelezésnek, a melyet mint e világlap kiadótulajdonosa
gyüjtöttem össze, a nyilvánosság számára való átengedésével
akarom megünnepelni.
Miniszter úr! Ősrégi igazság, hogy a vagyont megszerezni
könnyű, de a vagyont megtartani nehéz.
És erről a legmagasabb rendü művészetről nem szól semmiféle
könyv.
Biztos tudatában annak, hogy a miniszter úr egész teljességében
át fogja érteni a tárgy rendkivüli fontosságát, csak azt az egy
megjegyzést fűzöm ajánlatomhoz, hogy az én levelezésem az első
oklevél-gyüjtemény, mely kimerítően tárgyalja a gazdasági kérdések
legnehezebbikét. Hogyan lehet a vagyont megőrizni? – erre a
mindennél fontosabb kérdésre a kellő részletességgel az én
levelezésem felel meg először. Szerénytelenség nélkül mondhatom,
hogy a tudományok tudományát fogja megtanulni belőle számtalan
olvasó. A milyen becses tanulsággal szolgált első gyüjteményem az
ifjuságnak, olyan hasznos okulást meríthet ebből a másodikból úgy
az ifju, mint az öreg; főképpen az öreg, de az ifju is, mert ezt a
tudományt nem lehet elég korán megtanulni.
Bár ajánlatom nem szorul semmiféle támogatásra, hogy hivatalos
alakban is tájékoztassam a miniszter urat levelezésem értékéről: az
ötezer levél közül az első százat másolatban ide csatolom, izelítőül.
Minthogy az ár, a melyet kikötök, az értékhez mérten fölötte
csekély, ajánlatomhoz azt a két feltételt fűzöm, hogy először, minden
tanuló ifju ingyen megkapja az államtól levelezésem egy nyomtatott
példányát, és másodszor, hogy a levelek eredetijeit a múzeumban
minden tisztelőm bármikor megtekinthesse.
Tisztelettel
Niggard-Greedy.

II.

Uram,
abbeli felszólítására, hogy a »Déli Ujság« szerkesztőségének
rendelkezésére bocsátott három darab állandó szabadjegyet vegyük
vissza és e helyett évenkint száz darab egyszeri bemenetre jogositó
jegyet küldjünk, a melyet a Niggard Greedy családnak úgy felnőtt,
mint kiskorú tagjai bármikor használhassanak, van szerencsénk
kijelenteni, hogy kivánságának készséggel teszünk eleget.
De legyen szabad megjegyeznünk, hogy a mellékelt száz darab
szabadjegyet csupán az ismerősök körében való szétosztás czéljából
– a rokonok, barátok, szállitók és szolgák használatára – küldjük,
mert mindenkor kiváló szerencsénknek fogjuk tartani, ha a Niggard-
Greedy család tagjait az állatkertben vendégül tisztelhetjük, s a
remélt látogatások esetén minden szabadjegy fölösleges.
 Niggard-Greedynek nem lehet annyi gyermeke, s a Niggard-
Greedy család nem látogathat meg bennünket annyiszor, hogy a
Niggard-Greedy családot bármikor örömmel ne üdvözölje az
állatketben
az állatkert igazgatósága.

III.

Uram,
szives soraiból örömmel értesültem, hogy a »Déli Ujság«-ban
mellőzni szándékozik a szokásos, úgynevezett szini birálatokat, és e
helyett mérsékelt áron közli az igazgatóságnak az ujdonságokról
szóló, bármilyen terjedelmű – s természetesen mindig az elismerés
hangján irt – jelentését.
Magam is abban a véleményben vagyok, hogy ez a közérdekű
intézkedés a »Déli Ujság«-nak a szabadjegyekhez való jogát nem
érinti, s ha a »Déli Ujság« két szabadjegyét a kiadótulajdonos úr
csak az első előadások alkalmával kivánja a maga számára igénybe
venni, kárpótlásul gondoskodni fogok róla, hogy a többi előadás
alkalmával Niggard-Greedy úrnak mindannyiszor páholy álljon
rendelkezésére, a hányszor csak kivánja.
Tisztelettel
a »Nemzeti Pajkosságok« igazgatója.

IV.

Uram,
 szives ajánlatára, hogy a »Déli Ujság«-nak tiszteletpéldányként
küldött könyveket és folyóiratokat vásároljam meg a boltiár
negyedrészének megfelelő összegért, s a havonkint összegyüjtendő
nyomtatványokat minden hó elsején készpénzbeli leszámolás mellett
vegyem át, a következőkben kell felelnem:
Uram! Nincs értéktelenebb dolog a világon, mint a könyv, és
nincs értékesebb, mint a készpénz. De ha, Niggard-Greedy úr,
méltányolva azt az átkot, mely már évezredek óta sujtja a
könyvkereskedelmet, beéri a boltiár tizenöt százalékával: szivesen
rendelkezésére áll
az Uj Franczia-Angol Ódon Könyvkereskedés.

V.

Költő úr!
Előbb szigoru, de igazságos birálatot kér tőlünk. Utóbb sürget és
minduntalan háborgat. Végül azt irja, hogy, ha nem közlünk birálatot
a verseiről, küldjük vissza a kötetét.
Értesítjük, hogy:
1. Két nyelven megjelenő lapunkban a könyvbirálatok közlésének
dija soronként egy frank. A birálat lehet olyan, a milyet akar; lehet
magasztaló, lehet szigoru, még igazságos is. De minden soráért egy
frankot kell fizetni. Ön ezt elmulasztotta.
2. Olyan értéktelen tárgyakat, mint a milyen az ön kötete, nem
őrzünk meg.
Fiatal ember, ne alkalmatlankodjék többször!
A »Déli Ujság« szerkesztősége.
 VI.

A »Déli Ujság« szerkesztőségének

Páris.
Tudakozódására, hogy Niggard-Greedy úr, a ki Marseillebe óhajt
utazni, lefoglalhat-e a vasuton egy első osztályu bérelt szakaszt
abban az esetben, ha magához veszi a saját és a »Déli Ujság«
szerkesztőségének öt darab első osztályu szabadjegyét? – sajnálattal
kell értesítenem, hogy a szabályzat ezt nem engedi meg.
Bérelt szakasz csak abban az esetben volna igénybe vehető, ha a
hat szabadjegynek mind a hat tulajdonosa valóban utaznék.
A P. L. M. vasuttársaság igazgatóságának megbizásából:
a titkár.

VII.

Szerkesztő úr!
Este tizkor utazom Marseillebe. Kilenczkor a szerkesztőségnek öt
olyan tagja, a kinek állandó vasuti szabadjegye van, várjon a
pályaudvaron.
Ha másképpen nem foglalhatok le bérelt szakaszt: velem fognak
utazni.
Nekem mindenáron bérelt szakasz kell. Ki akarok nyujtózkodni;
aludni akarok reggelig.
Ők majd künn fognak állni a folyosón.
Niggard-Greedy.
 VIII.

Niggard-Greedy úrnak
Páris.
A közoktatásügyi miniszter úr megbizásából értesitem, hogy
elfogadja az ön ajánlatát s a levéltárért megadja a kivánt összeget.
Elfogadja továbbá a többi feltételt is, s az ajánlathoz fűzött kikötést
az államhatalom nevében szerződéssel fogja biztosítani.
Elég volt a mutatóul csatolt száz levél közül az első hatot
elolvasnia s már felismerte az ön oklevél-gyüjteményének
kivételesen nagy pedagógiai értékét.
A mikor erről értesítem, úgy az ő, mint a magam nevében,
lelkesedéssel üdvözlöm önt azért a nemes elhatározásáért, hogy ezt
a nagy érdekességü oklevélgyüjteményt nem vonta el a nyilvánosság
elől, hanem közhasznu tevékenységének egy örömünnepe
alkalmával mindenkinek okulására átengedte az emberiség
közkincséül.
A miniszter helyett:
az államtitkár.
 SÁRI ÉS VÁRY.

I.

Valaha régen, az operett fénykorában, néhány esztendőn át Sári

és Váry voltak az operett-királyok.
Az ő társasczégük szállította a szinházaknak a legvígabb,
legbolondosabb, leghatásosabb operett-szövegeket. A
szinházigazgatók csak velök dolgoztattak; a zeneszerzők közül csak
annak volt szerencséje, a ki tőlük szerezhetett szöveget.
Ők voltak a pompás, csengő, gyujtó hatású és mulatságosan
furcsa rímeknek a nagymesterei. Az ő tollukból ömlött a zengő szó a
legtökéletesebb könnyedséggel, a legédesebb lágysággal, a
legtarkább szinekben. Az ő csipkeruhás és mégis fátyolkönnyű
verseik motoszkáltak legtovább a néző fejében.
A zeneszerző néha ólomlábon járt, de az ő szavaik mindig
utólérhetetlen vígsággal és szédítő vakmerőséggel röpködtek, mint
sok-sok ifjú fecske, és köztük egy-egy pacsirta.
A mit mondtak, az csupa ötlet, kedvesség és finom gúny volt, a
mely csak az általános emberi gyöngeséget bántotta; csupa
elmésség, szelid humor és gráczia. Verseik meglepő fordulatossága
jókedvet árasztott; tréfáik, művészi köntösükben, gyönyörködtettek,
szerte kalandoztatták a képzeletet, és néha álmodozóvá tették a
meglepett hallgatót.
 Hanem rettenetesen illetlenek voltak.
Illetlenek voltak már akkor is, a mikor Charivari néven követték el
első pajkosságaikat az ujságok verses rovataiban. Illetlenségök
növekedett, mikor Sárira és Váryra magyarosodva első operettjükkel
kopogtattak a Siker kapuján. És végül, mikor a szinházigazgató urak,
ezek a komoly, szigorú üzletemberek (hallgatva arra a tanácsra, a
melyet a közönség kedvét lesve, legtitkoltabb énjüktől szereztek)
rámutattak a hivatalszobájuk falán olvasható jelmondatra: »Szerelem
kell a népnek!« – illetlenségök többé nem ismert határt.
Önmagukról megfelejtkezett mitológiai istennők, gyönyörű
asszonyi idomok, pogány szerelem, szoknyaráncz, trikó – efféle volt
az, a miről daloltak. A többit az elbeszélő már nem is írhatja le.
Mert – hej, huj, trallala, lárum! – bajos volna kinyomatni az a sok
víg bolondságot, a mit Sári és Váry összefirkáltak… noha valójában
kissé szomorú fiúk voltak.

II.

Egy nyári éjszakán Sári Endre ingujjra vetköződve ült egy

szalmaszéken, és csibukozott, a mikor Váry Béla félegy óra tájban
benyitott a közös szobába.
Csak éppen a tekintetükkel köszöntötték egymást, és sokáig nem
szóltak egy szót sem. Váry levetette a kabátját, megtömte kis angol
pipáját matróz-dohánynyal, rágyujtott, s aztán leemelt az ócska
szekrény tetejéről két poharat meg egy üveg szilvóriumot. Töltött
magának is, Sárinak is, a ki ezalatt valami paksamétát helyezett az
asztalra, felhajtották a pálinkát, ezt a műveletet, ijesztően gyors
egymásutánban, kétszer is megismételték, majd, folyvást szótlanul,
egy darabig le s fel járkáltak a szobában, az egyik délnyugatról
északkeletnek, a másik délkeletről északnyugatnak.
 Később, talán egy negyedóra multán, előbb az egyik, utóbb a
másik, leült a rossz kis pianinóhoz, és a billentyűkön valami különös
zenedarabot pötyögtetett ki, a mely eredetileg alighanem igen víg
óhajtott lenni, de ennek az ütött-kopott hangszernek a
tolmácsolásában, a bukdácsolva mozgó és el-elbicsakló ujjak
hívására felelgetve, meglehetősen bánatosan szólt. Vagy harmadfél
óra hosszat szép rendben váltogatták fel egymást a pianinó mellett;
ennek megfelelően a zeneszámok is váltakoztak, de egyre
szomorúbban hangzottak; időnkint hol az egyik, hol a másik
átköltözött a paksamétához, ujra meg ujra meggyujtotta kiégett
pipáját és aztán… sebesen, sebesen… rövid sorokat írt a legfelső
papirdarabra… hogy mit, azzal a másik egy cseppet se törődött.
Közben pedig folytonosan czifra és illetlen szavakat dörmögtek.
Ha a sánta ördög a háztetőn átható tekintetével véletlenül
megfigyeli őket: soha ki nem találta volna, hogy miben fáradoznak.
Három óra tájban abbahagyták ezt a sajátságos működést,
megint megittak két vagy három pohár szilvóriumot, tizedszer is
teletömték és meggyujtották egyik a csibukot, a másik az angol
pipát, aztán leültek, egyik a szalmaszékre, a másik a ripszkanapéra,
és szótlanul nézegettek egymásra.
– Mi ujság? – kérdezte végre Váry, miután már vagy egy félórája
pihentek.
Sári intett, hogy: semmi.
Megint egy félóráig hallgattak. Ekkor Sári szólalt meg:
– Igaz, itt volt az apád.
Váry intett, hogy: jól van.
Hanem egy ujabb félóra multán eszébe jutott valami:
– Talán megint pénzt adtál neki?
 Sári nem felelt se igent, se nemet, hanem a szeme elárulta, hogy
Várynak a gyanuja alapos.
– Rosszul tetted – szólt Váry. – Tőlem nem mert volna kérni,
mert csak tegnapelőtt adtam neki.
– Bizonyosan kellett neki, ha kért – mentegetőzött Sári.
– Eh, több pénze volna, mint nekünk! – vitatkozott Váry. – Éppen
ma hallottam, hogy most már két fiákerrel és négy egylovassal
dolgozik. De mindent elver. A szegény édesanyámtól is elszedi a
pénzt, és elkártyázza.
– Mi is kártyázunk – szólt Sári. – Nem tehet róla, ha mindig
veszít.
– Eszedbe juttatja a te apádat, mi? – kérdezte Váry. – És arra
gondolsz, mi volna, ha az apád véletlenül megtudná, hogy mit
csinálsz és miből élsz?!
– Honnan tudná meg?! – kereste a megnyugvást Sári. – Szent
életet él; az ő házába nem járnak léha ujságok. És kinek volna lelke
megmondani az öreg rabbinusnak, hogy az ő fiát most Sári Bandi
néven szokták emlegetni?! Honnan sejtené, hogy már nem vagyok
orvosnövendék… hogy az ő fia miből él?!…
Megint elhallgattak.
Mikor egészen kivilágosodott, Váry lefeküdt az ágyába. Elővette
az éjjeli szekrényén heverő könyvet, megkereste a behajtott szélü
lapot és olvasni kezdett.
Sári még tovább is ott csibukozott a kanapén.
Egyszerre Váry fölkiáltott:
– Te, Bandi, tudod-e, hogy ez az Arisztótelesz remek fiú?! Milyen
kár, hogy nem tudsz görögül! De van egy jó német kiadásom is…
olvasd el! Nem képzelnéd, hogy mennyi benne az ötlet, az elmés,
finom dolog! Esküszöm neked, hogy ujságírónak született, és hogy
ha ma föltámadna, az első dolga volna beállani valamelyik
szerkesztőségbe, a hol a régies készültségével is lefőzne
mindnyájunkat!
De aztán észrevette, hogy Sári valamit jegyezget.
Kitalálhatta, mit.
Érzelgős, holdvilágos strófákat ír egy kisasszonyhoz, a kivel még
sohase beszélt, a kit csak messziről imád, a képzelhető legplátóibb
szerelemmel: Lolo kisasszonyhoz, a ki sokkal szebb, semhogy
Lottinak lehetne nevezni.
Aztán, majd ha a szemetes csöngetése ki fogja zavarni
álmodozásából, ezt az »olvadó czukorká«-t is el fogja temetni az
iróasztala fiókjába, mint a többi szerelmes versét, mert szégyelli, és
méltán, ezt a sok bánatos epedést.
Hát csak békén hagyta. Hadd írja ki magát.
Nemsokára Váry elaludt.

III.

Kilencz óra tájban felébredt, és meglepetve látta, hogy Sári még

most is a kanapén ül és csibukozik.
– Hát te miért nem fekszel le?
– Nem tudom elhatározni magamat.
– Mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?
– Elmondom. Nem tudom el nem mondani. Ma délután eljön.
– Kicsoda?
– Ő.
 – A Lolo?
– Igen.
– És mit keres itt a Lolo?
– Egy csapat asszony-ismerősével jön, azon a czímen, hogy
gratulálni akarnak a »Páris almájá«-hoz és egyuttal megszemlélik az
utolsó bohém-tanyát. Ezeknek az asszonyoknak az életéből nem
hiányzik egyéb, csak az, hogy még nem ismernek bennünket.
Nagyon lelkesednek a tréfáinkért; te meg én vagyunk a
legkedvesebb íróik; sok »érdekes«-et hallottak az életmódunkról; és
látni akarnak bennünket az otthonunkban, mint a hogy mások látni
akarják a zebrát meg a lámát állatkerti ketreczeikben. Furcsa állatok
vagyunk nekik, a kiket egyszer érdemes megnézni. Ha
meglátogathatják egy ismeretlen festő műtermét, miért ne
kereshetnék fel a mi odunkat is?! Különben az egyik asszony tégedet
már régóta ismer; és ez vállalkozott rá, hogy fölvezet bennünket a
kiváncsi társaságnak.
– No, engem ugyan nem vezet föl, hacsak hajnalban nem
jönnek!… De hát a Lolo, az hogy kerül ebbe a bandába?
– Azt hiszem, a sok fecsegésből megtudta, hogy a multkori
komoly vers neki, vagyis inkább róla szólt. A fiúk annyit
szamárkodtak erről, hogy megtudhatta.
– Hát mégis kiadtad azt a verset?
Sári elpirult.
– Már magam sem tudom, hogyan történt.
– Akkor hát értem, ha a Lolo is érdeklődik. Természetes, ha
kiváncsi rá, hogy milyen ábrázatú az az állat, a ki olyan veszettül
szerelmes belé.
– De lehet az is, hogy semmit se tud a versről, és hogy ő is csak
a két víg pojáczát akarja látni.

É
 – És mi az, a mire késő reggelig nem tudtad elhatározni magad?
– Hogy itthon maradjak-e ma délután.
– Adok egy jó tanácsot. Ne maradj itthon; gyere el kártyázni a
körbe. A hölgyek menjenek mulatni máshová; menjenek ki az
állatkertbe.
– Elmulaszthatom-e ezt az egyetlen alkalmat, a mikor közelről
láthatom, a mikor hallhatom a hangját, a mikor végre valahára
beszélhetek vele?!… Talán soha az életben nem lesz még egy ilyen
alkalom…
– Akkor meg mit tusakodol magadban?
– Attól félek, hogy nevetségesnek fog találni. Hogy
ostobaságokat fogok beszélni; hogy olyan zavarban leszek, mint egy
gyerek, a kit valami betyárságon értek, és értelmetlenségeket fogok
makogni érthetetlen hangon. Vagy, hogy legyőzzem a
félszegségemet, nagyon ügyetlenül találom játszani a fesztelent, és
zavaromban, tanácstalanságomban, önkívületemben, a helyett, hogy
ügyes és kedves volnék, tapintatlan vagy éppen szemtelen leszek.
Attól félek, hogyha véletlenül csakugyan tudja, kiről szólnak a
komoly verseim, és most valami kis jóvéleménynyel van az
ismeretlen verselőről: valami elképzelhetetlenül szerencsétlen
viselkedéssel örökre el fogom veszíteni ezt a jóvéleményt… még ezt
a sovány jóvéleményt is!
– A mikor az ember nem tudja, mit csináljon, a legokosabb, a mit
tehet, az, ha egy nagyot alszik, mielőtt határoz. Aludd ki magadat;
ha virrasztasz, csak még idegesebb leszel. És délben, ha az álmod
nem segített, számláld meg a gombjaidat. Én meggyőződtem róla,
barátom, hogy senkinek a tanácsában se lehet annyira megbízni,
mint abban, a mit a gombjaink javasolnak. Vagy ha a szerelem ma
már egy perczig se hagy aludni, hagyj legalább engem aludni. Mert
én holnap délután kártyázni akarok, és ahhoz tiszta fej kell.
 IV.

Hanem azért érdekelte, hogy mi történik a barátjával, és másnap,

éjfélkor, mihelyt hazaérkezett, azonnal előállott azzal a rövid
kérdéssel, a melyet máskor csak munka után szokott megereszteni:
– No, mi ujság?
Sári fehérebb volt, mint valaha.
– Vége mindennek – felelt.
– Eh, ne légy olyan gyerek!
– Vége mindennek, ha mondom – bizonykodott Sári. – Olyan
ostoba voltam, mint a láma és a zebra együtt. Eleinte egy kukkot se
szóltam; a fogaim összeszorultak, és egyetlenegy hang se fért ki a
torkomon. Aztán hülyeségeket dadogtam; hebegtem, makogtam…
fogalmam sincs róla, mit beszéltem, remegő hangon, alig hallhatóan.
Végül, megrémülve azon, hogy mit cselekedtem,
kétségbeesésemben ujra megnémultam. Láttam rajta, világosan
láttam, hogy kinevetett magában; sőt ez még nem minden… Nem is
csak nevetségesnek, hanem egyszersmind szánalmasnak talált.
– Mit tudod te azt?
– Mondom, hogy világosan láttam az ajkán az eltitkolhatatlan
szánakozó mosolyt. De, fájdalom, egyébként se lehetett kétségem.
Máskor is láthattál félszegnek, de azt nem képzeled, hogy milyen
rémségesen buta voltam!… A dámák egyike meg is jegyezte:
»Hogyan van az, hogy azok, a kik az írásaikban a legelmésebbek, a
beszélgetésben oly tartózkodók?« A »tartózkodó« szó itt röviden
vizilovat jelentett.
– Mentek volna inkább az állatkertbe.
– Mindennek vége! Először és utóljára láttam ilyen közelről. Ez
után a kínos jelenet után nem fog ismerni többé. Vége, vége!…
 – Akkor hát sóhajtozd ki magadat alaposan… öt perczet adok
erre a czélra… és aztán lássunk hozzá a dologhoz, mert mindjárt
félegy! Félre a magánügyekkel, szerelem kell a népnek!
Levetették a kabátjukat, mind a kettő csibukra gyujtott, aztán
folytatták, a hol hajnalban elhagyták.
Megitták a maradék pálinkájukat, letelepedtek a pianinó mellé, s
mialatt Váry zongorázott, Sári dallamos, zengő, de illetlen szavakat
dörmögött; illetlenebbeket, mint valaha.
Egy darabig mintha önmagukról megfelejtkezett mitológiai
istenasszonyok, kövér amorettek és trikós szépségek röpködtek
volna a szobában; aztán egymást se látták. Az egyik a zongorát
sanyargatta, a másik az íróasztalnál körmölt, s az egyre sűrűsödő
füstfelhő eltakarta mind a két víg pojáczát; mind a két, kissé
szomorú fiút.
De Sári, ha nem is láthatta szerzőtársát, koronkint hallotta a
szavát:
– Ne aludjál el azon a románczon!… Ne gondolj most egyébre,
csak arra, hogy: »Szerelem kell a népnek!«
 AZ ERŐS EMBER.

I.

Mátyást az utczán egy rongyos ember állította meg.

– Jó napot, öregem! Ugy-e, nem ismersz rám?
Mátyás nem akart hinni a szemének. A rémes alakot, a ki a
köszönésével útját állotta, koldusnak nézte volna. De a hogy jobban
szemügyre vette, elszörnyűködött.
– Te vagy az, Gáspár?! – kérdezte elhűlve.
Gáspár bizonykodott, hogy ő az.
Mátyás mindig szívesebben hitt másnak, mint a tulajdon
szemének, de azért egy pillanatig még kétségeskedett. Nem volt
elkészülve rá, hogy gyermekkori pajtását, a kiről tíz év óta nem
hallott, ilyen öltözetben fogja viszontlátni.
Ez az öltözet voltaképpen csak czafatokból állott. A fekete
nadrágról a térden alul akkora foszlány fityegett le, – a világos színü
nyári zeke annyira tépett és szakadozott volt, mintha a szerencsétlen
embert éppen most szedték volna ki a kutyák fogai közül. És a
lyukas czipőből kilátszott a meztelen hüvelykujj. Mátyás egy kicsit
megborzongott: deczemberben jártak.
– De hát hogy jutottál ennyire?!
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

[Link]