Herczeg Klára Díj kiállítás megnyitóbeszéd 2022

University of Sopron, 2020

Prof. Dr. Mészáros Károly tiszteletére rendezett szoboravató emlékülésen az erdészeti politikai munkásságáról (oktatás, kutatás, gyakorlat) is megemlékezünk. A 2000-es évek kiemelkedő erdészetpolitikai teljesítménye a Nemzeti Erdőstratégia és Erdőprogram megalkotása, az ahhoz vezető széleskörű szakmai és társadalmi műhelymunka. A jelen erdészeti politika kihívása a klímaváltozásra felkészülés, amelyhez az új Nemzeti Erdőstratégia Program (2020-2050) kimunkálásával tudunk Prof. Dr. Mészáros Károly szellemiségét megőrizve hozzájárulni.

2013

Kézirataikat a szerzők 2009 ősze és 2010 tavasza között zárták le. Az intézmények és gyűjtemények 2010-ben használt nevükön szerepelnek a kötetben.

2021

2 020. május 29-én fogalmaztam meg a Farkas konferenciakötet előszavát a munkahelyi környezetemmé alakult dolgozó- szobámban. A dátum érdekességét az adja, hogy éppen aznap született 71 éve Farkas Ferenc professzor, akinek a nevét viseli a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar Vezetés-és Szervezéstudományi Intézetének (PTE KTK VSZI) konferenciasorozata, melynek megrendezésére Pécsett, 2020. június 24-25-én került volna sor. Manapság elképzelhetetlen időket élünk, és olyan helyzetekhez kellett alkalmazkodnunk 2020-ban, hogyha valaki ezt jósolja nekünk egy évvel ezelőtt, nem hittük volna el. Sajnos, a járvány olyan mértékben borította fel mindennapi megszokott életünk kicsi ladikját, hogy annak következményei még most sem beláthatók a számunkra. Vajon a Farkas Ferenc Nemzetközi Tudományos Konferencia (FFISC) megrendezhető lesz-e két év múlva a jól megszokott személyes megjelenéssel, vagy az online megoldások veszik-e át a vezető szerepet, véget vetve a személyes találkozások és eszmecserék kollegiális légkörén alapuló tudományos diskurzusoknak? Ezt ma még megjósolni sem lehet, de éppen ezért fontos ebben a globális léptékű, "maszkos" bizonytalanságban valami megnyugtató kapaszkodót találni. Ezért döntött úgy az Intézetünk tudományos közössége, hogy nem mondunk le a hagyományainkról, s a képződő tudományos produktumokat -melyekből, hál' Istennek és a kollégáknak igen komoly mennyiség gyűlt össze -konferenciakötetbe rendeztük (elérhető a következő linken: lo-sipos-farkas-f-ii-nemzetkozi-tud-konf-2020-ptektk-pecs-2020-5004) és kiosztottuk a Best Paper díjakat is. Köszönöm mindenkinek a részvételt, s egyben szívből gratulálok a díjazottaknak, akiknek munkáiból a Vezetéstudomány folyóirat szerkesztőségének szakmai együttműködésével jelennek meg az alábbi tanulmányok.

Vörösmarty Társaság, 2014

Kurtág György-Ausone de Chancel/Samuel Beckett: …la vie -la mort… • 749 Charles Ausone de Chancel (1808-1878) francia író és gyarmati hivatalnok. Samuel Beckett egy lényeges módosítással idézi Chancel szállóigévé vált és -fôleg belsô rímei miatt -lefordíthatatlan aforizmáját. Nála -"on bâille" helyett -a második mondatban is "on crie" szerepel. (A szerk.) Copyright by Editio Musica Budapest Nádas Péter Nem volt apelláta, délre a vasárnapi ebédnek készen kellett lennie. Amikor delet harangoznak, a levesnek forrón az asztalon gôzölögnie. Nem mintha a nagyapám így kívánta volna. Az anyai nagyapámra gondolok. Ahogy ismertem, neki jó lett volna egykor langyosan, ilyen dolgokra ô nem adott. Különben is alig evett. Ritkán szólt, leginkább röviden. Amikor felállt az asztaltól, fôhajtás kíséretében megköszönte az ebédet. De nem lehetett tudni, hogy kinek köszöni. Mintha a nagyanyámat illette volna köszönet, esetleg gondolt Istenre, valakinek az Istenére, igazán nem tudom. Nem láttam, hogy világi hívságok közül egy is érdekelné. Légies ember volt, csontsovány, mellkasának bôrén erôsen átütöttek a bordák. Amikor óvatosan magához vont, amikor fellökött a levegôbe, repüljek, repül a Péter, huss, és elrepül, majd zuhantomban nagy hirtelen mégis elkapott, lezuhan a kismadár, akkor igen közel kerültem teste csupasz vázához; ma is a tagjaimban érzem a karcsontját, a kulcscsontját, az éles bordáit. De ma sem értem, hogy nagy örömében miként hagyhatta el az ajkát, akár egyszer, ez a lezuhanó kismadár. A kismadár akkor zuhan le, amikor a vadászok lelövik, vagy el fagy a lába a nagy téli hidegben. Érzelmekkel felette óvatosan bánt a nagyapám, indulatosnak soha nem láttam. Legf eljebb erôsebb hangsúlyt adott valaminek a humorával. Sztoikus nyugalma alján mégis valami fenyegetô, félelmetes szunnyadt, tartottak is tôle a lányai, erôsen tartottam tôle én is, de el nem tudom képzelni, hogy mi történt volna, ha egyszer tényleg a türelme végére ér. Tekintete rögvest viharra állt, amikor valakire neheztelt, bele is pirult, de soha nem tört ki. Inkább kíméletesen leengedte szemhéját a dühére, mint aki azonnal magába száll, és készségesen szemet huny a benne történtek fölött. Repülésem hosszabb ideig is tartott a zuhanásomnál, ilyen volt az érzete. Mintha nem lenne vége, elállt a lélegzetem; talán ezért kívántam, repítsen, vágyakozás a fulladásra, csak a visszazuhanásban ocsúdtam fel, már csontos karjába zárva. S aztán megint. Vagy a térdén lovagoltatott, játékunkat minden bizonnyal maga is idomtalanul élvezte, ugyanakkor rémesen unhatta. Az volt a játék, hogy a lovasnak biztosan kell a nyeregben megülnie, pedig dobált a ló, prüszkölt a ló, makrancos volt a ló. A véletlent szimulálta a térdén a nagyapám, a kiszámíthatatlant imitálta, s mivel jó érzékkel, jó ritmusban reagáltam a szimulációra, mert tudtam, mit tesz, tudtam, mire akar rávezetni, élvezte a hatást, és jókorákat hahotázott. Hangtalanul nevetett, hangtalanul hahotázott, elnyílt szájjal meredt az égre az örömével. Na, ennek a gyereknek jól mûködnek a reflexei. Azóta sem láttam ilyesmit, némán hahotázni. Játékunkhoz ugyanannyi önfegyelemre lehetett szüksége, mint nekem, csakhogy önfegyelmünknek más volt a tárgya. Ma, amikor a jelenet részleteihez reggelente óvatosan visszatérek, ízlelgetem és értelmezem, s ettôl újabb és újabb részletek nyílnak ki egymásból, és más távoli részletekhez kapcsolódnak, az a benyomásom, hogy a nagyapám erôsen tarthatott az élvezettôl. Nehezen ment bele, kérlelni kellett, befurakodni helyiségben, jó magasak voltak az ablakok, de csak a felsô ablakszemek átláthatók, a többi úgynevezett fújt üveg, matt, mélyek az ablakbélletek, egészen a mennyezetig értek; az óriási táblákat ki lehetett hajtogatni az ablakbélletekbôl, vagy amikor túl direkten tû zött a fény, behajtani, amibôl ma arra következtetek, hogy vastagon falazott, klasszicista épület lehetett. S tényleg az volt, emlékeim nyomába eredve így találtam rá a klasszicista épületre. A pesti belváros jellegzetesen visszafogott, csaknem rideg, kíméletlenül szimmetrikus kaszárnyastílusában épült. A pesti építészetnek ez a legrégebbi rétege, ami egyben azt jelenti, hogy Pest az újabb városok közé tartozik, s már csak ebben is elválik az öreg, a gótikus és barokk Budától. Forgatható állványokon nagyítóüvegek alá helyezett erôs izzólámpák égtek, nem annyira az asztalok, inkább a munkatárgy felett. Kicsi szerszámokkal dolgozott a nagyapám, kis reszelôvel, kis sárgaréz mérleggel, amit üvegharanggal zártak le, hogy por se ülhessen meg a tányérjain, ezekbôl az üvegharangos mérlegekbôl több állt a mûhely különbözô pontjain, kis csipesszel, kicsi fûrésszel, kis satuval, kis polírozóval, parányi kôedényekkel, öntôformákkal, tégelyekkel, különbözô nagyságú nyeles edényekkel dolgozott, ezekben hozta a mûhely mélyén izzó kemencébôl az olvasztott ólmot, cinket, a nemesfémeket, talán az aranyat, nem tudom, fogókkal, vésôk egész sorozatával dolgozott, nikkelezett, fanyelû csipeszekkel, hogy ezüstfonalat vagy aranyfonalat lágyíthasson az élesen sziszegô láng felett; aranymûves volt. Akkoriban létezett még ezüstmûves, ezek az asztalnemûket készítették, keresztelôtálakat, tubákosszelencéket, szószoscsészéket, teljes étkészleteket az összes asztali kellékkel együtt, ahogy akkoriban kifejezték, gyertyatartókat, szalvétakarikákat, tálcákat és eszközöket a szervírozáshoz, emeletes gyümölcsöstálakat, kannákat, csiszolt kristályüvegekkel bélelt sótartókat, külön a repülôsónak, külön az étkezési sónak, különbözô formájú, ezüstfonatból készült kosárkákat kenyérnek és péksüteménynek, s így tovább. Gondolom, a megmunkálás felett érzett örömében, az állandóság és a koncentráció oldásaként mosolygott a nagyapám magának. Vagy nem is tudom, milyen más megfontolásból, milyen érzettôl vezettetve mosolyogta át magát az egész elmélyült aranymûveséletén. Az egész városban, szerte az országban, az egész császári és királyi birodalomban így volt ez szokásban. A vasárnapi ebédre a déli harangszó volt a jel. A levesnek forrónak kellett lennie, gôzölögnie. Férfiember a szokásrend szerint nem tûrhette, hogy a levest az asszony langyosan adja fel. Az ételt az anyai nagyszüleimnél feladták, az apai nagyszüleimnél tálaltak. Tálalva van. Zum Tisch. Amikor idegen nyelven mondtak valamit, akkor annak tréfás vagy ironikus jellege lett. À table. Gôzölgött a leves, forró volt a nagymamánál, de ugyan hol volt már az örökös tartományaitól ékes, kettôs birodalom az idegen szavakkal és a hozzájuk tartozó rangbéli s ebbôl eredô nyelvbéli különbségekkel. A férfiemberek két világháborút veszítettek el, két világháborúban estek el. Ember nem volt a városban, aki valakiket vagy valamiket el ne veszített volna. A város a mi vasárnap déli ebédjeink idején kibelezve, magába roskadva, romokban állt körülöttünk, hiányaival és veszteségeivel küszködött. Egy erôsen sérült ház egyszer nagy robajjal omlott le az emeleteivel, valahol közel a Városligethez, a képre emlékszem, az omlás jellegzetesen elhúzódó, vége nincs robajára, és igen, az illatára, miközben mentünk a nagyapámmal, talán az István úton mentünk, béke volt, vasárnap volt, a legvégén mindig csörgött az omlás, sikítozva rohantak ki a házakból az emberek, mi pedig csak álltunk közöttük, talán a Városligetbe tartottunk, de aztán már a szemünk sem látott a portól az utca másik oldalán. Az omlás porát az illat mindig megelôzte. Mindenki köhögött, minden-

2014

T a r t a l o m j e g y z é k Előszó (Kovács Attila) .